Ha gyermekünk kutyát akar…
Gyermekkorom első kutyái, bár nagyon ragaszkodtam hozzájuk, hamar elszakadtak tőlem anélkül, hogy annak valós okát felfogtam volna. Homályosan emlékszem csak szüleim magyarázataira, melyek hol a szomszédok tűrőképességéről, hol pedig emberre is veszélyes bélférgekről szóltak, melyeket akár én is elkaphatok. Nem értettem az egészet! - Miért adnék én vissza bármit is, ami az enyém! Valamit, ami úgy ragaszkodik hozzám, mint egy barátom sem!?
Csak úgy, mint minden földi halandó, én is a „ Mindent akarok! Minden értem van!” dobbantással érkeztem erre a világra és éltem felelőtlen és boldog gyermek, majd tinédzser korom. Nem emlékszem, hogy túlzottan érdekeltek volna a kutyák legalapvetőbb igényei, mivel a saját magaméval sem voltam tisztában. Egy-egy nyári szünet „túlélése” ezért mondhatni ösztönszerű volt és minden bizonnyal őrangyal vagy isteni szerencse is kellett hozzá.
Akkori, gyakran életveszélyes ötleteinkből kiindulva, fejcsóválva nézem azokat a „gyerekbandákat”, melyek a mai városi forgalom kavalkádjában csatangolnak, esetenként még kutyákat is magukkal cibálva.
Eszembe jut egyik gyermekkori kiskutyám, akinek nyakát egy nálam valamivel fiatalabb, erejét próbálgató 4-5 év körüli kisfiú a földre szorította, fojtogatva azt, míg közbe nem avatkoztam. Bizonyára ez volt az első alkalom életemben, hogy egy állatért kiálltam és megvédtem. Az ilyen indíttatású tettek nyomait keresem ma mindig reménykedve azokban a gyerekekben, akikre szüleik állatokat bíztak.
Első, saját magam részére vásárolt kutyámat 18 éves koromban szereztem. Dobermann-os lettem a belváros szívében! Nagyon résen kellett lennem, mert hamar kiderült, hogy kutyámnak saját céljai és akarata van.
Akár pórázon, akár anélkül voltunk úton, kiskutyám nem éppen szokványos sebességgel közlekedett, ráadásul minden mozgó célpontra előszeretettel vadászott. Nyughatatlan egy jószág volt.
Szegény édesapám is fogcsikorgatva tűrte az új jövevény lakásban véghezvitt pusztítását. Nem volt olcsó mulatság, míg kitapasztaltam, hogy az iskolában napközben eltöltött idő túlságosan sok ahhoz, hogy a Nasty nevet kapott dobim, ne kezdjen unatkozni. Ilyenkor szekrényeket tologatott, ágymatracot belezett, fiókokat rámolt és természetesen minden lehetetlen helyre odavécézett.
Sorsunkban a jelentős változást mégis az a merénylete hozta, melyet egyik kedvenc zenekarom ellen követett el. Történt ugyanis, hogy egy szekrényt kinyitva, megkaparintotta a Black Sabbath legjobb bakelit lemezét és arra két mellső lábával ráállva, végikkorcsolyázta a lakást.
Így a Black Sabbath-nak hála elhatároztam, hogy nem csak én, hanem kiskutyám is iskolába fog járni. Belvárosi Rottweileresek ajánlására az akkori, nagyiccei MÁRK Rottweiler Klub kutyaiskolájába kerültem,Palló Imre kiképző szárnyai alá, akinek mai napig hálás vagyok azért, hogy a kellő időben leüvöltötte a fejem, rámutatva arra, hogy ez nem a gimnázium, ahol másik tantárgyat választhatok, ha valami nekem épp nem tetszik. „-Ha már munkakutyát vettél, szíveskedjél koncentrálni a kutyára és arra ami a pályán folyik, mert aludni ráérsz otthon is!”
Imrének igaza volt és az évek alatt, egy életre szóló barátságot kötöttünk! Kutyást is faragott belőlem és szinte második otthonom lett a kutyaiskola.
Ha ma valaki megkérdezi tőlem, hogy miért is vesz az ember kutyát, el is gyengülök egy pillanatra a kérdés súlya alatt, mert azon túl, hogy a kutyás élet több szakmát is adott a kezembe, életem fő csapásirányait is a kutyatartás határozta meg. Mégsem ajánlom olyan szívesen a kutyavásárláson hezitálóknak, hogy nem tétovázzanak. Az utcára, menhelyre került, vagy láncra kötött, kennelben magára hagyott kutyák tömegeit látva, egyértelmű, hogy ezt a döntést sokan anélkül hozzák meg, hogy alapvető ismereteiket négylábú barátainkkal kapcsolatban felfrissítenék.
Amikor Balaton- Felvidéken élő ismerősöm azzal a hírrel fogadott, hogy egyik, 11 éves fiának szerzett egy kan Dobermann kölyköt, szintén erősen gondolkodóba estem. Pedig a sokgyerekes család látszólag ideális környezet lenne bármely kutyának, a nagy szabad területek miatt. A hatalmas, bekerítetlen farmon viszont lovak, egyéb háziállatok és két tacskó is helyet kapott már, továbbá félkörben vadászterületként nyilvántartott erdő díszeleg. Aggodalmaim, személyes látogatásom során, sajnos csak erősödtek. A rendkívül olcsón megszerzett 3,5 hónapos kiskutya kész bolhatanya volt és testén az elhanyagoltság egyéb jelei is mutatkoztak. A különféle szőrkikopásain már legyek hemzsegtek. Természetesen a kutyának oltási könyve nem volt, így teljes listát írhattam össze az elvégzendő feladatokról, melyek azért is voltak különösen aktuálisak, mert a Dobi persze már kiharcolta magának fekhelyét is a gyerekek ágyában. A szülők szerencsére komolyan vették a problémát és mindent beszereztek, amit megbeszéltünk.
Alig telt el viszont néhány nap, mikor ismét megkerestek. Megtudtam, hogy a 11 éves újdonsült kutyatulajdonos fiú ikertestvére, szintén egy Dobermannt akar. Ha lehet, akkor szukát, hogy kiskutyák is lehessenek majd. Már találtak is egyet…
Nagy lélekjelenlétre volt szükségem, hogy ne ejtsem el a telefont. Gyorsan megígértettem hát vele, hogy elhozzák látogatóba mindkét srácot egy kis kutyázásra. Percek alatt kész tervem volt arra nézve, hogy miként beszélhetném le őket a Dobermann „gyűjtésről”.
A várva várt napon először is a srácoknak és a csapathoz csatlakozott kis húguknak, egy rövid, de érthető kiselőadást tartottam a Dobermann eredetéről és a munkakutyákról általában, kiemelve nagy mozgásigényüket, fizikai erejüket és rendkívüli gyorsaságukat, mely akár egy sétáltatás alkalmával is véletlen sérüléseket okozhat a gazdinak vagy másoknak, ha nem figyel az ember.
Majd előhívtam a szolgálati kutya felmenőkkel rendelkező, 1 éves Német Juhászkutyámat, akire rövid barátkozás után két póráz is került azért, hogy mindkét gyerek kezébe jusson egy.
- Na, srácok! A fogantyút teli marokkal fogjátok és a pórázt ne csavarjátok a kezetekre. A Dobitok így fog száguldani egy fél év múlva! Kapaszkodjatok!
Aztán „kipörögtek a kerekek”! Az ifjak kipirosodva ugyan, de bírták a strapát. Pár perc után viszont már szemmel láthatóan várták a produkció végét. Szándékosan nem említettem meg, hogy kutyám csak az erdőig húz majd ilyen őrült tempóban, mert ott mindig a napi edzés következő programja várja. Menet közben felkészítettem a gyerekeket a „Megállj” gyakorlat kivitelezésére és erősen hangoztattam, hogy miden kimondott parancsnak, melyet a kutyának nem kell vagy nem sikerül végrehajtania, előbb utóbb súlyos következményei lehetnek.
A „Megállj” elhangzása után rásegítettem egy picit a pórázzal és a paripa a gyerekek legnagyobb csodálkozására, lelazuló pórázzal megállt. Akkor ültetés, majd fektetés következett, míg nem újra mondókába fogtam, hogy a srácok kifújhassák magukat.
- Ha azt szeretnétek, hogy kutyátok ne a vadakat hajkurássza egész nap az erdőben, hanem mellettetek maradjon és figyeljen rátok, meg kell találni a közös játék lehetőségét. Olyan elfoglaltságot kell keresni és úgy kell játszani azt, hogy abban a kutya is örömét lelje. Ha ezt nem próbáljuk meg és a Dobi mégis az erdőben vagy az országúton rodeózik majd, akkor egy baleset esetén vagy a vadállományban okozott kárért a kutyatulajdonos felel. -A kis csapat minden idegszálával figyelt és én nyugodt hangon folytattam.
A saját kutyámmal kiskorától kezdve tárgyakkal játszom, amit ő a szájában tartva húzhat és hordozhatja magával. Ha megszereti az eldobott tárgy, kutyajáték üldözését, akkor rád fog figyelni miden lehetséges pillanatban. A dobálással könnyen le lehet fárasztani majd nap, mint nap. A Német Juhász, csak úgy mint majd a Ti Dobermannotok, olyan gyorsan tud szaladni, mint egy kismotor és az eldobott tárgy üldözése közben képes mindenen átgázolni. Ha a lábatokba ütközik, a nyarat könnyen fekvőgipszben tölthetitek, ezért álljatok be most szépen mögém. Ezt a játékot úgy tanítottam Neki, hogy tőlem jobbra és balra dobom a tárgyat, miközben Ő mindig előttem kell, hogy elfusson. Ezzel sikerült elérnem, hogy a másik, nálánál kisebb kutyámat vagy a velünk levő embereket még véletlenül sem fogja földre dönteni, feltéve, ha azok mögöttem állnak. Ha nagytestű kutyák játszanak, rohangálnak a közeletekben, megmentheti a térdeteket, ha a lábatokat berogyasztjátok az adott pillanatban.
Ezután a „Futás” vezényszóra a bejáratott irányban, jobb híján agyaggöröngyöket kezdtem dobálni ide, oda, bemutatva ezzel, hogy sok minden lehet a játék tárgya.
A srácok félelmeikkel küszködve ugyan, de bekapcsolódtak a dologba. Dobálgattak és közben lenyűgözte őket a kutya félelmetes gyorsasága. Ezután Julius-k9 textiljátékot vettem elő, melyre kutyám ráharapott, hogy húzó-vonó küzdelmet kezdhessünk. Miután párszor megmutattam a gyakorlatot, a játék fogantyúját felváltva a srácok kezébe adtam. Szóval mindenki jól érezte magát.
A feladatok végrehajtása során, a legnagyobb problémát nem is a gyerekek szükségesnél kisebb fizikuma, hanem a kommunikációs készség és a következetesség kiforratlansága okozta. A bizonytalan és túlismételgetett parancsszavak vagy a gyakran suttogóra fogott beszéd, kutyámat is összezavarta. A srácok, tapasztalat hiányában teljesen érthetően, nem voltak képesek a kutya irányítására.
Szemmel láthatóan nem szoktak hozzá, hogy ennyire felnőttként bánjanak velük és a felgyorsított tempójú „oktatás” is sokkolta őket. Így viszont sikerült az újabb Dobermann vásárlásáról lebeszélnem őket, mert belátták, hogy a már meglévő kutyával sem lesz egyszerű boldogulniuk. Abban maradtunk, hogy a kutya ellátása mindkét testvér közös feladata lesz és én is rendszeresen meglátogatom majd Őket, nehogy valami olyan hibát kövessenek el a nevelés során, ami később már helyrehozhatatlan lesz. Mert a kutya, mint tudjuk, nem gyerekjáték! A munkakutya meg különösen felnőtt gondolkodást és erős kezet igényel. Mikor bízunk hát szülőként ekkora feladatot gyermekünkre, a mi, nagybetűvel írt felelősségünk. A gyermek ezt a szót ismeri ugyan, de nem érzi, nem érezheti át. Nem is ez a dolga, mert Ő érthetően még „mindent akar” és azt lehetőleg azonnal. Mi megadjuk Neki, de nem elébb, mint felnőttkora hajnalán, mely mindannyiunkat elér, felelősségtudatunk ébredésével.
Sebő Gyula-K9
