A magyar „Hó párduc”!
Csak a riport napjának reggelén tudatosult bennem, hogy valójában kivel is fogok aznap beszélgetni. Egy ismert, elismert és titokzatos emberrel, akinek végtelen akaratát, testi s lelki erejét, eredményeit csodálja, de ugyan akkor értetlenkedve is emlegeti a média közönség.
A magyar „hó párduc” nevet kiérdemelt Erőss Zsolt, mint a legeredményesebb magyar hegymászó, 8000 méteres hegycsúcsokat ostromolt meg sikerrel. Expedíciói során sok társát elveszítette már és 2010 január 2-án Ő maga is súlyos sérülést szenvedett, melynek következményeként jobb lábát, lábszár magasságban amputálni kellett.
Lendületét és elhatározását, mely ez idáig a kimagasló teljesítményekre sarkallta, ez a fogyatékosság csak kis időre vetette vissza. Alig 5 hónappal később ismét edzeni kezdett, s ebben elsőszámú partnere Lizi, a 3 éves német juhász szuka volt, aki ugyan a szomszédban lakik hivatalosan, de Zsolt sportos életmódja, a kirándulások lehetősége és Zsolt állatszeretete mind inkább átcsábította a kerítésnek erre az oldalára. Lizi megtanulta és elfogadta a röviddel ezelőtt beálló változást, amit Zsolt sérülése okozott. Lassan sétálva kezdték a kirándulásokat újra, míg eljutottak a síelésig vagy a hóban való erőltetett menetig. Ezek a gyakorlatok nélkülönözhetetlenek
voltak Zsolt új céljának megvalósításához, mely nem más, mint a Mount-Everest melletti, Lhotce elnevezésű, 8500 m magas csúcs meghódítása.
Riportalanyom így látatlanban hát egy félelmet nem ismerő, talán vakmerő hegymászó, aki dacol a hideggel, fáradtsággal vagy fizikai fájdalommal és képes akár 18 órás rohammenetben, egymagában felgaloppozni 8000 méterre, de valószínűleg csak azért, mert a csúcsról már könnyebben kiszúrhatja magának a következő, megfelelő magasságú, életveszélyes célpontot.
Miután szerettem volna némileg azonosulni Zsolttal a riport előtt, edzésképpen otthon, egy szál pólóban reggeliztem konzervdobozból kifogott olajos halat és kétszersültet, természetesen mindezt résnyire nyitott ablak mellett, mit sem törődve a januári plusz 1 fokos hideggel. Borotválkozni sem akartam, mivel a fényképeken minden hegymászó szakállas, de minimum borostás. Úgy gondoltam azonban, hogy bizonyára elírás lehet a 7000 méter magasságra interneten közzétett, mínusz 20-30 fokos hőmérséklet. Adott pillanatban ugyanis teljes képtelenségnek tartottam, hogy valaki, miután jégkockaként elszopogatott egy olajos halat, vagy bármi egyéb ehetőt, lelkesen tovább gyalogol. Mit gyalogol! Mászik, kúszik ezer méterrel feljebbre, ahol is garantált a még oxigénhiányosabb levegő és az addiginál is zordabb időjárás. Egy ilyen erőpróba pikantériája, hogy hiú embernek nem való. A hegymászás azon ritka sportágak közé tartozik, amelyben a cél, az áhított hegycsúcs elérése nem egy népes fogadóbizottság vagy rajongótábor elismerését és a tapsvihart jelenti odafenn a betoppanónak, hanem a végtelen magányt és a sportoló fülében saját szívének dübörgését. Arról nem is beszélve, hogy a megpróbáltatások a célba éréssel nem érnek véget. Sőt! A leereszkedés során minden könnyelműsködés vagy hibás döntés halálos következményekkel járhat. A balesetek többsége ugyanis a Forma-1-ből is oly népszerű pezsgőbontás –szétfröcskölés jelenet után, a visszaúton történik az alpinistákkal.
Zsolt általam ismert, médiában megjelent fotóit, mosolygó tekintetét, őszbe hajló szakállas arcát és mögötte az elengedhetetlen, hatalmas hegyek szirtjeit nézve, próbáltam Őt elképzelni valamilyen más háttérrel. Pálmafákkal tarkított tengerparton vagy pazar irodában, márvány asztal mögött. Nem ment, pedig van fantáziám. Rájöttem, hogy Erőss Zsolt sem tehet semmiről. Az Ő arca nem egy hegymászóé, hanem Ő a Hegymászó maga! Anélkül, hogy találkoztam volna vele, nem is tudtam már hegymászót másként elképzelni. Génjeiben a csúcsok rohamozása, saját teljesítőképességének maximális ismerete és kihasználása van beprogramozva. Arcán, nyilatkozataiban erő, magabiztosság, de semmi hősködés, tekintetében közvetlen jókedv és érdeklődő fény.
Úgy léptünk be házába filmes stábommal, mintha együtt reggeliztük volna már legalább kétszer a Csomolungmán. Német juhász kutyája is kedvesen üdvözölt. Valószínű, hogy már elmesélték neki, hogy jön a „K9” és akkor séta lesz, meg ajándékok, meg minden… Építés alatt levő családi házukban pont olyan szűkösen voltunk, mint egy hegyi táborban. Hamar sztorizgatni kezdtünk Zsolttal és próbáltam is „überelni” történeteit a Kékes tetőn átélt szánkós élményeimmel. Hasztalan. Hamar kiderült, hogy Ő az a fajta ember, aki elhozza magával haza a tájat, illatokat és a gleccserpatak csobogását onnan, ahol járt és eléd is tárja azt, ha mesélni kezd.
Mindez idő alatt vagy háromszor átöltöztettük hősünket különféle „Julius-k9” márkájú ruhákba, keresve a lehetőségeket a következő expedíció felszereléséhez. Ekkor is ért engem némi meglepetés. Zsolt hegymászáskor használt ruháit vizsgálgatva rá kellett jönnöm, hogy nem a csatok, cipzárak száma és legalább 80 réteg különféle hőszigetelő anyag kell az alpinista kabátba a Nasa kutatólaborból, hanem libatoll! Lehetőleg kecskeméti, mert ha már liba, legyen magyar! A kabát összsúlya így nem több fél kilónál. Vastagsága pedig mint egy átmeneti kabáté, csak innen Pest-megyéből.
A másik, széldzseki vastagságú mászó kabátját már nem is próbálom lefesteni, mert úgy sem hinné el senki.
Zsolt közben elmesélte nekünk a tibeti hegymászó kutya történetét, melynek hírét messzire vitték már az odaérkező alpinisták. A tibeti kutyáknak általánosan nincs könnyű dolguk. Gazda nélkül meg aztán különösen nehéz az élelemszegény, hideg vidéken megélniük. Érdekes, hogy ritka közöttük a nagyszőrű, vastag bundájú egyed, mégis alkalmazkodtak a rendkívüli időjáráshoz.
A „Rongbuk” kolostor környékén, 5000 méter magasságban,
élt egy kutyafalka, akik felfigyeltek a hegymászó csoportok kosztjának, számukra egzotikus illatára. A csoportok közelében ténferegve várakoztak a leeső maradékra. Emberhez azonban nem közeledtek, csak a falkavezér merészkedett karnyújtásnyira. Ő a bőkezűbb hegymászóknak még simogatni is engedte magát. A magyarok az „Erzsi” nevet adták neki és hogy ne legyen összetéveszthető más vidékről származó, Erzsi nevű kutyával, hát a kolostorról Rongbuk Erzsi lett a teljes, félig tibeti félig magyar neve. Ragaszkodása abban is megnyilvánult, hogy falkáját hátrahagyva, a magyar csoportot 7500 méteres magasságig is felkísérte a mászás során. Éjszakára a sátor bejárata előtt vackolta be magát és reggelre testének melege mély lyukat olvasztott a hóba. Zsolt próbálta éjszakára behívni a sátorba, de a zárt hely puszta látványa is elrémisztette. Hiába! Szabadnak született. Erzsi minden bizonnyal a legmagasabbra eljutott, „önkéntes” hegymászó kutya volt a történelemben és mindörökre beírta magát az itt járó alpinisták emlékezetébe. Egy amerikai expedíció vezetője végül az Államokba vitte, ahol Erzsi és gazdája talán mai napig is hódolnak közös hobbijuknak, a hegymászásnak.
A történet végére Zsolt minden felszerelése készen állt az edzéshez. Lábbeliként az „Owney” extrakönnyű túracipőjét adtuk rá. Természetesen a művégtagra is. Derekára „Julius-K9” futóövet kapott, melyen olyan póráz került rögzítésre, aminek elasztikus kiképzése csökkenti az ember gerincét érő, a kutya rántásából eredő igénybevételt.
Lizire pedig felszereltünk egy csodaszép IDC kutyahámot és indultunk is a határba.
A kórházi kezelés óta eltelt hónapok testedzései szinte kivétel nélkül a német juhászhoz kapcsolódtak. Begyakorlott úton és tempóban húzta gazdáját a mezőn át, hó hiányában sajnos síléc nélkül, futva. Öröm volt nézni, hogy ez az ember, aki a mozgásban, ráadásul az extrém sportok egyikében lelte örömét gyermekkora óta, mennyire fittyet hány az őt ért sorscsapásra. Jókedvűen bíztatta a kutyát, aki persze mindent megtett, hogy gazdáját nagyobb tempóra bírja. A két futó egyre vadabb tempójának célja azonban hamar egyértelművé vált számunkra. Egy ifjú hölgy és mellette egy csöppnyi gyermek, aki erőlködve hajtotta magát a fűben egy műanyag biciklin. Sterczer Hilda, Zsolt felesége és két éves, Gerda nevű lánya is a mezőn sétáltak. Amikor beértük őket és Hilda mindannyiunknak férfiasan kezet adott, önkéntelenül csúszott ki a számon a Zsoltnak szánt talán legfontosabb kérdésem:
- Van abszolút csúcs az életedben?
A hegymászó hegyeket sorolt fel, amiket még látni szeretne.
- Van csúcs a magán életedben is?
- Igen! Most van az!
Miután rákérdeztem, hogy nem félti e a magánéletében elért „csúcsát”, amikor egyedül vág neki egy hegycsúcs megrohamozásának, rám mosolygott.
- Feleségem erősebb mászó, mint én. Többször voltuk együtt expedíción és ő ment elöl, hogy a havat törje. Én voltam a „tapasztalat”, Ő meg a „nyers erő”. Most, hogy kislányunk is megszületett, itthon kell maradnia, de lélekben velem tart a hegy csúcsa felé és ez erőt ad nekem. Tudja, hogy ezt nem lehet abbahagyni…..
Amikor társaimat hátrahagyva, úgy döntök, hogy az utolsó ezer métert a hegytetőig egyedül teszem meg, pontosan tudom, hogy mire elegendőek a tartalékaim. Ha a véletlen mégis úgy hozza, hogy megsérülök, elfogadom a következményeket és nem hibáztatok senkit.
Egyébként egy gyengébb, vagy fáradt csapattal úton lenni, sokkal veszélyesebb, mint egyedül, ha tényleg kritikus útszakaszról van szó.
Talán így van ez az élet minden területén. Csapatban elvárjuk, hogy mások vigyázzanak ránk, és ha hiba csúszik a gépezetbe, nem elsősorban magunkat vádoljuk a történtekért. Ha nem lenne odafenn a csúcson olyan hideg és nem lenne olyan magasan, talán minden pszichológus ajánlaná önismereti gyakorlatként pácienseinek a Mount Everest megmászását, lehetőleg kutyával.
Sebő Gyula – K9
